Rémálom...

Egyszer egy hideg éjjelen,
Mikor mindenki aludt csendesen,
Addig én menekültem szüntelen,
Azok elöl, akiket szeretek.

Hiszen miről is álmodtam épp?
Arról hogy az életem a tét.
Eleinte úgy kezdődött, mint minden szép álom,
Együtt vagyunk: barátok s a családom.
De egyszer csak fejem felett vihar dúlt,
Láttam ahogy mindenki holtan a porba hull.
Fájdalmas pillanatok voltak ezek,
Úgy éreztem egyedül vagyok a Világ ellen.
Ám ekkor, ki élt s mozgott,
Most élőhalottként kelnek fel a sírból.
Ezek az élőhalottak nem mások,
Mint a barátaim és a családom.
A lelkemet akarták szüntelen,
Ám szerencsére nem ez lett a végzetem.
Rohanni kezdtem fel a szirtre,
Ostoba voltam, hiszen tudtam mi lesz a vége.
Ott álltam a Fájdalom nevű sziklaszirten,
Hátamban éreztem a sok üres tekintetet.
Nem volt más hátra,
Fejest ugrottam a halálba.
Csak pár centiméter...
S lassan földet érek...
De még mielőtt elértem volna a földet,
Felébredtem... S arcomon végigfolyt egy könnycsepp.
Letöröltem a könnyem, majd szívem hangja így szólt:
"Nyugodj meg, ez csak egy Rémálom volt!"