Alfaország

Egy fárasztó nap után 
kimerülve fekszem, s gondolkodom 
gondolkodom azokon a dolgokon 
melyek örök rejtélyek, de tán ... 
... ha egy más világba megyek 
s elfelejtem ezeket 
újak jönnek és szebbek, 
talán még ezeknél is kedvesebb. 

Behunyom a szemem, s lassan 
a homály után 
felcsillan egy apró reménysugár 
követem őt, s eljutok oda 
ahová mindig is vágytam 
egy másik dimenzióba. 

Arcomon suhannak a levelek, 
az ágak, 
futok, rohanok, hisz ugyan 
mire várjak? 
Nem akarok visszatérni a való világba 
Egész bensőm kéri: 
maradjak! ... Hiába! 

Pedig ott, a csodák partján 
gyönyör volt a csend is, s az ármány 
nem érdekelt, mi van távol: 
most itt vagyok, s ez szebb, mint 
bárhol máshol. 

Lenn a völgyben tükör kéklett, 
rezgései csillogtak a napfényben 
hűs víze, mint puha selyem, 
lágy volt, tiszta, s édes nekem. 

Lassan...mégis...egyre messzebb. 
Nem látom már a tündérkertet, 
hanem lassan vissza tér a régi világ 
újra nézni, s látni kell, s hagyni, 
hogy e csoda szerteszáll.

Képzelet

Holdfényes éjszaka köszönt rám,

beragyogja az egész hajóm.

Ring a tengeren, visz az ár,

arra sodor, merre épp tartok.

S hogy merre is pontosan?

A Kalózok szigete felé.

Nevéhez halál s vér tapad,

Itt nincs az a szív mely megél.

Ezen a szigeten háború dúl,

s nem lesz béke soha.

Ám szívem mást súg...

majd mindent megold az idő foga.

Megrázom a fejem,

minden csak álom volt.

Nekem a valóságban a helyem,

ott ahol béke honol.

Lassan a nap is felkel,

s én tovább hajózok.

Várnak rám a hegyek,

örömmel s mosollyal az arcomon.

Keserű depresszió

Gyászolom múló perceim

melyek sietve telnek,

Gyászolom keserves napjaim

amelyek homályba vesznek.

Minden reggel felkelek

s gyötörnek a gondok,

Ez a monoton élet kereke

mely nagyon lassan forog.

S egyszer majd azt veszem észre

hogy rám hull a fekete lepel,

Millió apró kukac fogja rágni

Elsorvadt testem.

Ekkor, majd vissza vágyom azokra a percekre

melyek elrepültek felettem,

Vissza sírok minden napot

melyek a Halálba vezettek.

Hullámvölgy

Egyszer lent, egyszer fent,

Egyszer sírok, máskor nevetek.

Egyszer úgy érzem, fáj minden szó,

Máskor a rosszban is meglátom a jót.

Néha úgy érzem, elvesztem,

Néha pedig önfeledten nevetek.

Néha csak csendben fekszek az ágyon,

Néha tőlem zeng az egész város.

Sokszor temetem kezeimbe arcom,

Sokszor húzok fejemre maszkot.

Azért, hogy ne lássák mi az mit érzek,

Ne lássák, azt hogy belül majd elvérzek.

Lássák azt hogy nevetek,

Ezzel talán még örömöt is szerzek.

Ám az Élet hullámvölgye kegyetlen,

Hiszen egyszer fent, máskor lent.

Harc önmagammal.

Tükröm tükröm mond meg nekem,

Mi a probléma velem?

Válaszolj kérlek

Mi az amit nem vettem észre?

Ám nem jött semmi válasz,

Így lehuppantam az ágyra.

S láttam ahogy a falam összedől

Nem maradt más csak fekete köd.

Ahogy rám borult a fekete fátyol,

Úgy jelent meg minden rémálmom,

Félelmem és tettem vetültek elém,

S én csak ordítottam: ELÉG!

De nem! Nem tört meg a jég,

Sebesen közeledtek felém.

Most már csak egy dolgot tehetek...

Szembe kell néznem vele...

Elém tárult minden rossz mi létezik,

Harag, agresszió, féltékenység.

Szomorúság, bánat s magány

Eltévedt gondolatok s a Halál.

Változni akarok, de nem megy,

Gyenge vagyok már ehhez.

Annyira nehéz küzdeni ellenük

Ha nap mint nap találkozok velük...

Akkor sem hagyom ezt!

Tenni fogok ellene!

Akár milyen nehéz is lesz,

Nem fogom feladni soha sem!

Éjjeli gondolat

Tik...Tak...Tik...Tak...

órámra nézek s könyökölök az asztalon

majd kinézek az ablakon,

csak a Hold sápadt fénye ragyog.

Tik...Tak...Tik...Tak...

némán telnek a percek

érzem aludnom kellene

de nem csukódik le a szemem.

Tik...Tak...Tik...Tak...

lassan hajnali két óra lesz

most már befejezem versem

így nyugodtan álomra hajthatom fejem.

Álmodtam?

Álmodtam éjjel

Egy véres késsel

A Hold fényben

A kezem is véres.

Egy halott lélek

Az erdő szélen

Szótlanul nézem

de elér a végzet.

A temetőben

a Halállal szemben

Kéz a kézben

egy halott testtel.

Lassan vége

Felébredek végre

Kezemre nézek

Látom hogy véres...